TEXTUS: “Miután áthaladtak Amfipoliszon és Apollónián, Thesszalonikába értek, ahol zsinagógájuk volt a zsidóknak. Pál pedig szokása szerint bement hozzájuk, és három szombaton is vitába szállt velük az Írások alapján. Megmagyarázta és bizonyította nekik, hogy Krisztusnak szenvednie kellett, és fel kellett támadnia a halálból; és hogy „ez a Jézus a Krisztus, akit én hirdetek nektek”. Néhányan hívőkké lettek közülük, csatlakoztak Pálhoz és Szilászhoz, ugyanúgy igen sok istenfélő görög is, valamint sok előkelő asszony. Ez irigységgel töltötte el a zsidókat, ezért maguk mellé vettek a piaci csavargók közül néhány hitvány embert, csődületet támasztottak, és fellármázták a várost, felvonultak Jászón házához, és ki akarták vezetni Pálékat a népgyűlés elé. Amikor nem találták ott őket, Jászónt néhány testvérrel együtt a város elöljárói elé hurcolták, és így kiáltoztak: Ezek, akik az egész világot felforgatták, itt is megjelentek. Jászón befogadta őket, holott ezek mind a császár parancsai ellen cselekszenek, mivel mást mondanak királynak: Jézust. Ezzel fel is izgatták a sokaságot és a város elöljáróit, akik ezt hallották. Amikor azonban kezességet kaptak Jászóntól és a többiektől, elbocsátották őket.” ApCsel 17, 1-9
Kedves Testvéreim!
Pál és Szilász Thesszalonikában végzi a szolgálatát. Nehézségbe ütköznek, itt is megjelennek a bajkeverők, Jézus ellenségei. Mind Pálékat, mind pedig az újonnan megtérteket gyűlölik és mondva csinált vádakkal akarják őket ellehetetleníteni. Mégis, ebben a vádban, amelyet állítanak, nem csupán a császár ellenszenvét kiváltó indulat van, hanem valami mélységes igazság, amely jellemzi a mindenkori keresztyénellenes hangokat. Az a baj a keresztyénekkel, hogy ők mást mondanak királynak, Jézust!
A keresztyén élő hitű ember alapvető sajátossága, hogy élete királyának Jézust tartja. Egy olyan személyt, akit Isten Fiának, a Szabadítónak tart. Ez akkor és ma, mindenkor zavarja azt a személyt, akinek az életében másvalaki a király.
Ez nem meglepő fordulat. Jézus Krisztus földi munkálkodása során egyértelműen beszélt mindenkori követőinek arról, hogy üldöztetést kell elszenvedniük, hisz ők nem a világból valók, ezért a világ gyűlölni fogja őket. A világ ellenszenvét tapasztalva nem szabad meglepődnünk, ez a keresztyén élet mindennapjainak része.
Ugyanakkor a keresztyénségnek nem szabad megfeledkeznie a küldetéséről. Jézus Krisztus azért hívott el minket, hogy só és világosság legyünk. Nem ítélő bírák nak hívott el minket. A keresztyénségünk sajnos a világ bűnei feletti kesergésben szokott kimerülni, amelyben kárhoztatjuk a mindennapi eseményeket, pedig erre nem vagyunk elhívva. Pál így fogalmaz: “Mert mit tartozik rám, hogy a kívül levők felett ítélkezzem?” 1 Korinthus 5, 12 Ezt épp a gyülekezetben előforduló bajok, paráznaságok témakörében írja. A keresztyénségnek elsősorban sóvá és világossággá kell lennie. Pál és Szilász az evangéliumot hirdették, az üldöztetéseket pedig elhordozták, így töltötték be a küldetésüket. Ámen.